6.fejezet

- Laura -

Ross már 5 napja elment, én pedig, azóta se csináltam semmi izgit. Csak azon jár az eszem, hogy vajon most mit csinálhat. Biztos egy csomó lány veszi körül. Áhh nem szabad ilyenekre gondolnom, bízok Ross-ban. De azért felhívom.

- Haló. Ross?- szóltam a telefonba.

- Nem. Itt Riker beszél.

- Miért te vetted fel Ross mobilját? És ő hol van most?

- Elment valami csajjal sétálni és itt hagyta a mobilját a hangfalon.

- Egy csajjal?

- Igen.

- Mond csak Riker megtennél nekem valamit? Úgy kéne Ross és a csaj közelébe menni, hogy én is halljam telefonon keresztül, hogy mit beszélnek.

- Szóval azt akarod, hogy kémkedjek az öcsém után?

- Igen.

- Rendben

- Ilyen könnyen beleegyezel?

- Persze. Amúgy meg én is kíváncsi vagyok rá, hogy mit művelnek.

- Akkor indulok, és ha a közelükben vagyok, felhívlak.

- Rendben.

Letettük. Már majdnem visszahívtam, hogy ne menjen utánuk, mert nem akartam tudni, hogy ez a csaj mit művel Ross-al. De mire ezt meg akartam tenni, addigra Riker visszahívott.

- Itt vagyok, pont halló távolságon belül, de ők nem látnak. Épp beszélgetnek. Hallgasd csak!

- Szóval Ross mit szólnál, ha mi ketten elmennénk egy kicsit valahova este, csak kettesben - miközben ezt hallgattam, a vérem már a kelleténél melegebbre forrt. És úgy éreztem minden összeomlott körülöttem, a teljes világom darabokra tört. Ekkor meghallottam, mit mond Ross annak a libának.

- Sajnálom, de nem. Amúgy is van barátnőm

- Neki nem kell ezt megtudnia, ahogy másnak sem.

- Nem érted a lényeget! Úgy gondoltam, hogy van egy barátnőm, akit szeretek-jelentette ki. Amitől majdnem elolvadtam a vonal másik végén.

- Hallottad?- kérdezte Riker.

- Igen. És köszönöm, hogy segítettél.

- Igazán nincs mit.

- Majd hívlak titeket. Szia.

- Szia.

Miután letettük a telefont nem sokáig tudtam örülni annak, hogy milyen erős barátom van, mert Emili berontott a szobámba.

- Laura beszélnünk kell- jelentette ki ijedt hangon.

- Mi az?

- Én...én...Nem is tudom, hogy mondjam el.

- Csak bökd ki. A legjobb barátok vagyunk,nekem bármint elmondhatsz.

- Rendben, akkor kibököm most öhm...

- Emili!

- Igen?

- MOST!!!

- Terhes vagyok.

- MI?

- Jól hallottad.

- De kitől? Mikor? És...

- 1. hét

- Akkor... Riker-től van?

- Igen.

- És tud róla?

- Nem.

- És nem gondolod, hogy szólni kéne neki?

- De. De ezt nem mobilon akarom elmondani neki.

- Akkor utánuk megyünk.

- Te mész utánuk?

- Nem. Együtt megyünk utánuk. De szólnunk kell Lilinek és Bellának is. Meg persze anyuéknak.

- Rendben. Várj! Anyuéknak?

- Igazad van anyád nagyon ideges lesz, ha ezt megtudja. Éppen ezért szólunk inkább az én szüleimnek. Biztos meg fognak érteni. És ők is azt fogják mondani, hogy menjünk a srácok után.

- Igazad van. Akkor menjünk és mondjuk el nekik!

Lerohantunk a lépcsőn és anyuékhoz siettünk, akik a Lynch szülőkkel beszélgettek.

- Anyu, apu beszélhetnénk?

- Persze kicsim.

- Laura! És Riker szülei?- suttogta Emili a fülembe, és én csak igazat adva bólintottam.

- Akkor mi megyünk is- jelentette ki Stromie és Mark

- Ne menjenek! Ez önökre is tartozik.

- Rendben- néztek egymásra majd visszaültek helyükre.

- Akkor...- nem akartam én mondani ezért Emilire néztem. Hiszen mégis csak az ő gyereke. Ő erre:

- Mond te. Én itt jól megvagyok.

- Jaj, lányok valamelyikőtök mondja már - mondta aggodalmaskodva anya.

- Terhes vagyok - mondtuk egyszerre. Erre apu kezéből kiesett a pohár és összetört. Ekkor esett le, hogy mit mondtam. És gyors javításba kezdtem.

- Mármint nem én vagyok terhes, hanem Emili – huh, azt hiszem ez sikerült. Legalább az én szüleim annyira már nem aggódnak. De ekkor minden tekintet Emilire szegeződött, aki ettől elsírta magát és teljesen erejét vesztve a földre esett. Stromie egyből szaladt oda hozzá.

- Jaj, istenem! Jól vagy Emili?

- Persze csak úgy sajnálom.

- Sose sajnáld. Senki sem haragszik rád. Nem a ti hibátok.

- Együtt majd megoldjuk- kezdte el mondani kedvesen Mark miközben felsegítette Emilit. - Mint egy család – fejezte be mondatát.

- Köszönöm - mosolygott Emili

- De ugye tudod, hogy ezt neked kell közölnöd Riker-rel.

- Tudom. De nem telefonon.

- Akkor hogy akarod?

- Elmegyünk négyen a fiúk után - szakítottam félbe a beszélgetést

- Ez egy nagyszerű ötlet!- mondta anyu

- Akkor anyád, te, Emili és én megyünk - jelentette ki apu.

- Nem - vágtam erre vissza

- Hogy-hogy nem?

- Emili, Lili, Bella és én megyünk.

- És ki fog vezetni?

- Apu, nekem van jogsim, ahogy Emilinek és Bellának is. Sőt már Lili is vezethet, úgy, hogy van mellette valaki, akinek már van jogsija.

- Rendben. Most menjetek és pakoljatok be. És utána szóljatok Belláéknak.

- Honnan tudtad, hogy még nem szóltunk nekik?

- Mivel csak ketten álltok itt aggódva, szerintem egyértelmű, hogy még azt sem mondtátok még el nekik, hogy Emili terhes.

- Igazad van. Ez eléggé nyomós érv. Akkor először szóljunk nekik és aztán siessünk és pakoljunk be.

- Oké. - helyeselt Emili.

Át szaladtunk Belláékhoz hogy szóljunk,és mint mindig ugyan az a látvány fogadott. Bella PS-ezett, Lili pedig a telóján lógott. Elmondtuk nekik hogy mi történt. Nagy ledöbbenés, majd mindenki elszaladt pakolni. Szerintem ilyen gyorsan táskák még nem teltek meg. Úgy egy óra múlva mindenki a konyhánkba sorakozott, indulásra készen. Miután mindenkitől elbúcsúztunk, beszálltunk a kocsiba, és elindultunk.

Az úton felváltva vezettünk. Amit persze én kezdtem, mert négyünk közül én voltam a legnyugodtabb, és a legkipihentebb. Mondjuk azért én nekem se az úton járt az eszem, és ez szerintem a lányoknak is feltűnt, mert az elég feltűnő, ha valaki még navigációval is eltéved. A lényeg hogy én ezt összehoztam és most fogalmam sincs, hogy hol vagyunk és, hogy hogyan jutunk ki onnan...