Búcsúzó

Hát... Ez az este is eljött. Merthogy éppen "nyaralok" és éppenséggel este 11 óra van.
Őszintén tényleg jó kimondani, hogy van egy befejezett blogom, mert büszkeséggel tölt el, hogy végigcsináltam. Viszont szörnyen nehéz belegondolni, hogy ezzel egy korszak lezárult. Ha kíváncsiak vagytok (ha nem) elmesélem hogy is kezdődött. Nos...
A 8.a osztályos Klaunak már az agyára ment szeretett tantárgya a történelem, merthogy nekem mindenáron töriversenyre kellett mennem. Éppen a bárókról és a grófokról olvastam, pontosan Báró Wesselényi Miklósról és Gróf Széchenyi Istvánról, de ez most mellékes. A lényegre visszatérve, a könyv kupac mögött ülve tök máson kezdtem el gondolkodni (megint), mint kellett volna. Ne kérdezzétek hogy lett a reformkoros füzetemből író füzet, mert nem tudom. Csak abban vagyok, voltam és leszek biztos, hogy azon a hűvös februári napon született valami, ami ugyanolyan fontos számomra, mint a történelem. Azon a napon jött létre az R5 Forever című blogom. Az első olyan dolog, ami iskolán kívüli volt, de mégis a részemmé vált. Először szinte senki sem olvasta a blogot. Ha jól emlékszem, csak a 7. bejegyzésem környékén jött elismerés.
Viszont volt egy olyan barátnőm, amilyet mindenkine kívánok. Ő volt szinte az egyetlen szerintem, aki komolyan vett. Láthatta rajtam, hogy nekem ez fontos és ugyan poénokkal fűszerezve, de bíztatott.
Szóval elsősorban ebben a búcsúszövegben szeretnék köszönetet mondani kiskori legjobb barátnőmnek Flórának. Kössz, hogy nem nézel komplett idiótának a töri és írás mániámmal.
Néhány olvasómat is megemlíteném, akik nélkül biztos, hogy nem ment volna. Szuzi, Fanni, Hanna, Nó.
Rami neked is köszönöm, hogy mindig megláttad a jót az írásaimban.
Akinek még köszönettel tartozom az Nóra, akinek ha nincs a blogja, eszembe se jut írni
Ennyi lett volna. Erre a blogra bejegyzés többé nem kerül fel. Hivatolasan is bezárom az R5 Forever című blogom. De előtte még felkonferálom a blog "utódját", ami ugyan nem teljesen ilyen sztori, de remélem benéztek majd a Loser Like Me (link) című blogomba, ami ha ügyes vagyok, akkor szeptember elsején érkezik az első fejezetével. Addig is ott a többi blogom :D
A végére pedig egy Jókai Mór idézetet írok le nektek, ami szerintem nagyonis illik a szereplőimre, akiket elengedni, talán a legnehezebb, hisz egy kicsit mindegyik én vagyok...

" Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem Ő. Ő az arca mögött van, láthatatlan "

xoxo: Klauu M.

- 2. évad / 8. fejezet [Valóban vége lenne?/ 2. rész] (Epilóg)

- 16 év múlva -

- Laura -

- Akkor anya és Emili túlélték? - néz rám nagy szemekkel Patrick a nyolc éves fiam, erre Em-el mosolyogva összenéztünk.
- Le se tagadhatod, hogy a fiad - nézek nevetve Ross-ra.
- Ebből milyen király film lenne már? - gondolkozik el Rocky.
- És én lennék a főszereplő - jelenti ki szinkronban a férjem Ross és a lányom Diana.
- Srácok nem akartok egy kicsit... Nem is tudom, játszani? - mutat a mögöttünk lévő rétre Bella. A gyerekek elrohantak, mi pedig csak néztük őket.
- Amúgy mi lenne a címe? - kérdezi Delly.
- Minek? - néz körbe Ell.
- Te eddig itt voltál egyáltalán? Amúgy a filmünknek - néz nevetve Rydel a férjére.
- The R5 - jelenti ki Riker.
- Szerintem az R5 Forever jobban hangzik - grimaszol viccesen Emili.
- Ha a bandáról nevezzük el, akkor mi hogy kerülünk a képbe? - karolja át Ryland Lilit.
- Majd photoshop-pal rászerkesztünk titeket a forgatókönyv borítójára - nevetek. - Nézzétek! - biccentek a fejemmel a srácok felé, akik elfeküdtek a füvön és a felhőket bámulják. " Az akkor is egy UFO-ra hasonlít, ha virág " " Nem. Az egy nyuszi " " Szerintem Hello Kitty " találgatják a formákat.
- Amúgy most, hogy Laura lelőtte a poént, hogy hogyan találkoztunk... Valóban vége lenne? - elmélkedik Rocky. - Mintha csak tegnap lett volna, hogy Bella legyőzött a kedvenc videó játékomban - fogja meg nevetve az említett kezét.
- Mintha csak tegnap lett volna, hogy Emili terhes lett - csatlakozi Riker.
- Mintha csak tegnap lett volna, hogy rájöttem, életem szerelme végig mellettem volt - csókolja meg Ellington Rydel.
- Mintha csak tegnap lett volna, hogy vissza kaptalak - néz mélyen Ry Lili szemébe.
- Mintha csak tegnap kellett volna átszelnem fél Párizst - piszkálja a gyűrűm Ross.
- Mintha csak tegnap lett volna, hogy találkoztunk - mondjuk szinkronban a lányokkal.
- Azóta nincs is nyugtunk - nevetnek a srácok Riker vezetésével.
- De az összes problémánkat megoldottuk, mert már akkor egy család voltunk. Mára pedig minden álmunk valóra vált. És azóta sincs új kedvenc bandánk - nevet Bella.
- R5? - kérdezi szinkronban a banda.
- Örökké... - mondjuk szinkronban.

- 2. évad/ 7. fejezet - [Valóban vége lenne? / 1. rész]

- Riker -

Már órák óta itt vagyunk, de még mindig nem mondtak semmit. Bella már háromszor ültetett le maguk mellé a földre, én pedig mind a három alkalommal felálltam és folytattam a, már szinte megszakíthatatlan tevékenységemet, a járkálást. Delly gyakori szipogását lehetett csak hallani a lépteimen kívül a nagy csendben. Szegény, Ell mellkasába fúrta fejét és úgy zokog. Mi lett velünk? Alig egy éve mi voltunk a legboldogabb emberek a földön. Most pedig azt se tudom, hogy a feleségem él-e vagy sem. Az öcsém valahol Franciaországban keresi a volt barátnőjét, akit ha meg is talál, akkor sem biztos, hogy Laura elméje nincs elborulva, vagy nem-e ölte meg magát. Viszont ha egyik sem, akkor sincs rá garancia, hogy még mindig Ross-ra vár. Szörnyű látni, hogy a húgom szeme állandóan vörös a sírástól.
A falhoz sétáltam, és düh levezetésként egy hatalmasat ütöttem a falba, majd hátammal neki támaszkodtam és lecsúsztam a földre. Ránéztem az órámra, 11:10. Elővettem a tárcám és kivettem belőle a képet, amit még Lili halála előtt csináltunk, majd melléfogtam a képet, ami Maddy-ről készült. Újra az órámra néztem, amin a tízesből abban a pillanatban lett tizenegyes. Magamhoz szorítottam a képeket, becsuktam a szemem, amiből ezálltal kifolyt egy könnycsepp. "Bár tehetnék úgy, mintha ez az egész meg se történt volna"...

- Ross -

A házhoz rohantam, ahol Laura lakik. A tetőn megláttam egy ismerős alakot. A látványhoz hang is társult. Ez Alice... Eszeveszettül rohanni kezdtem felfelé. Ahogy kiértem a tetőre Alice-t és Lilit pillantottam meg. Várjunk csak?!
- Lili? - nézek az ijedt lányra, aki a sírás határán válaszolni sem tud.
- Laura gyere le onnan! - hallom meg Alice hangját is. A tető másik felére viszem tekintetem.
- LAURA! - kiálltom el magam, ahogy meglátom a tető szélén "balettozó" lányt.
- Gyere le! Miért ugranál le? - győzködi Alice.
- Miért ne? Mondj egy személyt, akinek még igazán számítok! - sírja el magát, majd leül a perem legszélére.
- Nekem még számítasz. És számítani is fogsz. Mától mindörökké... - megyek hozzá közelebb.
- Még egy lépés és a lány akit elméletileg szeretsz nem lesz többé - mondja határozottan, de nem néz hátra.
- Rengeteget ivott - suttogja Alice.
- Ezzel jó képben lenni. De te mit keresel itt?
- Helyre próbálok hozni valamit.
- És eddig hogy megy? - erre csak morcosan rám néz. - Héj, ezt az Alice-t még nem is láttam. Igazán jó barátnők lehetnétek - biccentek a fejemmel Laura felé, mire elmosolyodik.
- Remélem mi is barátok maradunk - ad egy puszit az arcomra. - De most azt teszem, ami helyes - fogja meg a két kezem és beletesz egy dobozt. Pontosan azt a dobozt, amiben az az eljegyzési gyűrű van, amit a fiókomban tartottam, még mikor Laura és én... Mikor még mi voltunk.
Mosolyogva megölelem, majd újra közelebb próbálok lépni.
- Látod? Ennyire vagyok fontos...- rugaszkodik el.
- VÁRJ! - kiálltom el magam. - Ha nem mehetek közelebb hozzád, akkor... - ereszkedek féltérdre. - Laura Marie Marano! Ugyan ezt nem ilyen körülmények között akartam megkérdezni, de... Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? - erre csak zokogást hallok meg. - Nem pont erre a reakcióra számítottam. Akkor már tényleg nem szeretsz?
- Hát ez az! - szipog. - Hogy hagyjak itt valakit, akit ennyire szeretek - próbál felállni, de leszédül és a tetőre esik. Ijedten hozzá rohanok és karjaimba veszem. - Ne engedj el... Kérlek... - suttogja elhaló hangon.
- Soha nem engedlek el - csókolom meg gyengéden. - De még nem válaszoltál a kérdésemre. Talán egy éve volt, hogy valami olyat mondtál... Hogy is volt? "Én lennék a világ legboldogabb embere, ha vele öregedhetnék meg". Mit mondasz? Még szeretnél megöregedni mellettem? - nézek mélyen a szemébe.
- Ha nem zavar, hogy a feleséged egy alkoholista...
- Majd együtt megoldjuk. Csak nyögd már ki azt a nyomorult igent! - nevetek, majd a hüvelykujjammal letörlök egy könnycseppet az arcáról.
- Igen. Leszek a feleséged - mosolyodik el halványan. Ujjára húzom a gyűrűt, majd megcsókolom.
- Hiányoztál... - suttogom.
- Te is nekem. Szeretlek. Viszont, mint a mennyasszonyod megkérnélek valamire... - csak kérdőn fürkészem a tekintetét, mert nem tudom mit akar. - Menjünk haza - mosolyog.
- Akkor menjünk! - kapom fel.
- Ez már hiányzott - nevet rekettes hangon. Most már minden rendben lesz...