- 2. évad/ 7. fejezet - [Valóban vége lenne? / 1. rész]

- Riker -

Már órák óta itt vagyunk, de még mindig nem mondtak semmit. Bella már háromszor ültetett le maguk mellé a földre, én pedig mind a három alkalommal felálltam és folytattam a, már szinte megszakíthatatlan tevékenységemet, a járkálást. Delly gyakori szipogását lehetett csak hallani a lépteimen kívül a nagy csendben. Szegény, Ell mellkasába fúrta fejét és úgy zokog. Mi lett velünk? Alig egy éve mi voltunk a legboldogabb emberek a földön. Most pedig azt se tudom, hogy a feleségem él-e vagy sem. Az öcsém valahol Franciaországban keresi a volt barátnőjét, akit ha meg is talál, akkor sem biztos, hogy Laura elméje nincs elborulva, vagy nem-e ölte meg magát. Viszont ha egyik sem, akkor sincs rá garancia, hogy még mindig Ross-ra vár. Szörnyű látni, hogy a húgom szeme állandóan vörös a sírástól.
A falhoz sétáltam, és düh levezetésként egy hatalmasat ütöttem a falba, majd hátammal neki támaszkodtam és lecsúsztam a földre. Ránéztem az órámra, 11:10. Elővettem a tárcám és kivettem belőle a képet, amit még Lili halála előtt csináltunk, majd melléfogtam a képet, ami Maddy-ről készült. Újra az órámra néztem, amin a tízesből abban a pillanatban lett tizenegyes. Magamhoz szorítottam a képeket, becsuktam a szemem, amiből ezálltal kifolyt egy könnycsepp. "Bár tehetnék úgy, mintha ez az egész meg se történt volna"...

- Ross -

A házhoz rohantam, ahol Laura lakik. A tetőn megláttam egy ismerős alakot. A látványhoz hang is társult. Ez Alice... Eszeveszettül rohanni kezdtem felfelé. Ahogy kiértem a tetőre Alice-t és Lilit pillantottam meg. Várjunk csak?!
- Lili? - nézek az ijedt lányra, aki a sírás határán válaszolni sem tud.
- Laura gyere le onnan! - hallom meg Alice hangját is. A tető másik felére viszem tekintetem.
- LAURA! - kiálltom el magam, ahogy meglátom a tető szélén "balettozó" lányt.
- Gyere le! Miért ugranál le? - győzködi Alice.
- Miért ne? Mondj egy személyt, akinek még igazán számítok! - sírja el magát, majd leül a perem legszélére.
- Nekem még számítasz. És számítani is fogsz. Mától mindörökké... - megyek hozzá közelebb.
- Még egy lépés és a lány akit elméletileg szeretsz nem lesz többé - mondja határozottan, de nem néz hátra.
- Rengeteget ivott - suttogja Alice.
- Ezzel jó képben lenni. De te mit keresel itt?
- Helyre próbálok hozni valamit.
- És eddig hogy megy? - erre csak morcosan rám néz. - Héj, ezt az Alice-t még nem is láttam. Igazán jó barátnők lehetnétek - biccentek a fejemmel Laura felé, mire elmosolyodik.
- Remélem mi is barátok maradunk - ad egy puszit az arcomra. - De most azt teszem, ami helyes - fogja meg a két kezem és beletesz egy dobozt. Pontosan azt a dobozt, amiben az az eljegyzési gyűrű van, amit a fiókomban tartottam, még mikor Laura és én... Mikor még mi voltunk.
Mosolyogva megölelem, majd újra közelebb próbálok lépni.
- Látod? Ennyire vagyok fontos...- rugaszkodik el.
- VÁRJ! - kiálltom el magam. - Ha nem mehetek közelebb hozzád, akkor... - ereszkedek féltérdre. - Laura Marie Marano! Ugyan ezt nem ilyen körülmények között akartam megkérdezni, de... Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? - erre csak zokogást hallok meg. - Nem pont erre a reakcióra számítottam. Akkor már tényleg nem szeretsz?
- Hát ez az! - szipog. - Hogy hagyjak itt valakit, akit ennyire szeretek - próbál felállni, de leszédül és a tetőre esik. Ijedten hozzá rohanok és karjaimba veszem. - Ne engedj el... Kérlek... - suttogja elhaló hangon.
- Soha nem engedlek el - csókolom meg gyengéden. - De még nem válaszoltál a kérdésemre. Talán egy éve volt, hogy valami olyat mondtál... Hogy is volt? "Én lennék a világ legboldogabb embere, ha vele öregedhetnék meg". Mit mondasz? Még szeretnél megöregedni mellettem? - nézek mélyen a szemébe.
- Ha nem zavar, hogy a feleséged egy alkoholista...
- Majd együtt megoldjuk. Csak nyögd már ki azt a nyomorult igent! - nevetek, majd a hüvelykujjammal letörlök egy könnycseppet az arcáról.
- Igen. Leszek a feleséged - mosolyodik el halványan. Ujjára húzom a gyűrűt, majd megcsókolom.
- Hiányoztál... - suttogom.
- Te is nekem. Szeretlek. Viszont, mint a mennyasszonyod megkérnélek valamire... - csak kérdőn fürkészem a tekintetét, mert nem tudom mit akar. - Menjünk haza - mosolyog.
- Akkor menjünk! - kapom fel.
- Ez már hiányzott - nevet rekettes hangon. Most már minden rendben lesz...