-20.fejezet-

Ahogy beértünk a falhoz nyomtam,és anélkül,hogy abba hagytam volna bármit is,amit csinálok bezártam az ajtót,majd ledobtam a kulcsot az asztalra,ami természetesen leesett,és a padló egyik kis résébe csúszott.

-Mi volt ez?-néz félre Laura.

-Csak a...

-Ross!-néz rám. Egek ettől a nézéstől kivagyok,egyszerűen nem tudok neki hazudni.

-A kulcs.-mondom halkan.

-A kulcs?! Akkor most bent ragadtunk?!-ijed meg.

-Előfordulhat.-engedem le a földre.-Nyugodj meg itt van a mobilom!-emelem fel a készüléket.-Ami le van merülve.-vakarom meg a tarkómat.

-És most?

-Héj mi van a te telóddal?

-A szobádban van.

-Tényleg reggel nagyon siettél. És most?-erre csak morcosan néz rám.

-Nem tudom.-ül le az ágyra.

-Együnk valamit,amíg gondolkozunk.-lépek a hűtőhöz.-Mondjuk müzli gyümölccsel?-nézek rá,mire sóhajt egyet és ő is odajön.

-Az jó. Szedd elő a müzlit! Addig én elkezdem összevágni a gyümölcsöket.-levettem a polcról a dobozt,és leraktam a pultra. Közelebb léptem Laurához,és kivettem a kezéből a kést.

-Mit szeretnél?-mosolyog rám.

-Szinte biztos vagyok benne,hogy tudod a választ.-mosolygok rá,majd elkezdem apró puszikkal behinteni a nyakát,mire kibújik a karjaim közül.-Most meg mi bajod?-nézek rá.

-Az,hogy itt ragadtunk,és az agyad megint nem ott jár ahol kéne.-megy vissza az ágyra.

-Ezt úgy mondod,mintha gond lenne.

-Mert ilyen helyzetben az is.

-Én,mint általában a pozitív felét látom a dolgoknak.-ülök le mellé.

-Kérlek avass be!

-Azért nem bánom annyira,hogy itt ragadtunk,mert veled vagyok. És számomra csak ez az egy számít. És tudod mit? Üssük el valamivel az időt amíg itt vagyunk.

-Mint például?

-Először is együnk!-fogtam meg a kezét,és vissza vezettem pulthoz. Megcsináltuk a kaját,és leültünk enni. Amint befejeztük felmerült a kérdés.

-És most?-néztem rá.

-Nem tudom.-egészen estig a házban járkáltunk,majd elaludtunk. Eltelt már egy pár nap így semmit tevéssel,és már kezdtünk egymás agyára menni.

-Még mindig nem tudod,hogy mit csináljunk?

-Nem Ross,még mindig nem tudom. De ha gondolod lebetűzöm neked. N-E-M T-U-D-OM.

-Tudod néha nagyon idegesítő vagy!

-Néztél már tükörbe mostanában? Mert kezd az egód túl nőni rajtad! Nem is értem hogy rajonghattam érted ennyire!

-Én meg nem tudom,hogy hogy szerethettem beléd!

-Ha nem tudod,akkor nem kéne együtt lennünk!

-Lehet,hogy nem kéne!-ebben a pillanatban nyitotta ki apa az ajtót a pótkulccsal. Mire Laura kiviharzott.

-Riker-

(Emili hazahozásának napja)

Reggel mint az őrült rohantam be a kórházba Emiliért. Ahogy beértem egy orvos elkapott.

-Mr. Lynch?

-Igen?

-A barátnőjét meg kellett műtenünk.

-MI?! Mégis miért?

-A szíve nem bírta. Most már sokkal jobban van,de ma még nem ajánlatos elvinnie őt.

-Esetleg bent maradhatnék nála?

-Hozatok önnek egy ágyat.-mondja,majd elmegy.

Ahogy beléptem a kórterembe megfogtam a kis Madison-t. Annyira törékeny és apró. És még így is hogy ilyen pici,nagyon hasonlít az anyjára. Ő is pont olyan csodálatos.
-Édes vagy ahogy tartod a lányodat.-hallom meg az gyönyörű barátnőm rekedtes hangját.
-Pont olyan mesés,mint te.-ülök le az ágya szélére. Ekkor az orvos lépett be.
-Miss Preskot! Mr. Lynch! Megérkeztek az eredmények.
-Ne kíméljen minket.-tettem vissza a kis Madi-t,majd visszaültem Emilihez,és átöleltem.
-Maga tudja! Nos, A hölgynek maradandó szívproblémái vannak.
-És ez mit jelent?-kérdezek rá.
-Azt,hogy óvni kell a barátnőjét mindenféle stressztől. Ha ezt megteszik,akkor nem lesz semmi gond.
-Köszönjük!-köszöntem meg,majd az orvos kiment az ajtón. Mire én egy nagyot sóhajtottam.
-Minden rendben van?-simít végiga karomon.
-Rendben lesz,amint kiviszlek innen.-mosolygok.-Emili! Kérdezhetek valamit?
-Persze Rik.-erre én csak felálltam,és felsegítettem,majd letérdeltem elé.
-Emili Stephani Preskot! Tudom,hogy nem a legromantikusabb a helyszín,de hozzám jönnél feleségül?
-Igen! Igen! Igen!-ölel meg boldogan,majd megcsókol.